Az elmúlt hetekben a koronavírus keltette médiaérdeklődés csillapodni látszik, és ahogy lassan az életünk részévé vált a járvány, úgy helyeződött át a hangsúly más aktuális problémákra. Így kerülhetett reflektorfénybe az Egyesült Államokbeli tüntetéssorozat, amit George Floyd meggyilkolása váltott ki, és hasonlóképp történt ez a hazai Deák téri késeléssel is. Állandó szerzőnk véleménycikkét közöljük.

Március közepén az egész világ elcsendesedett, és magába fordult. A személyes találkozók és kapcsolatok a virtuális térbe kerültek át. Mindez tökéletes lehetőség volt az önreflexív magatartásra, amivel sokan éltek is. A karantén okozta kettős érzések mindenkiben másképp jelentek meg: volt, aki kihasználva a lehetőséget, önmagára fókuszálva töltötte el a hosszú és megterhelő hónapokat, akadtak azonban olyanok is, akik – egyéb lehetőségek híján – egy nagyon szűk gerendán egyensúlyozva próbáltak élni és túlélni.

A sokszor csak egyszerűen hátrányos helyzetűnek kikiáltott csoportok képviselői, legyenek azok a mélyszegénységben élők, a cigányok, a feketék, vagy éppen a családon belüli erőszaknak kitettek, életük talán egyik legnagyobb próbatételét élték át abban az időszakban. Számukra a mindennapos megélhetést jelentette a munka, sokuk foglalkozása pedig nem tette lehetővé, hogy az online is folytatható legyen.

Ebben a kétségekkel teli időszakban a feszültségek a tetőfokára hágnak és megfelelő pszichológiai és társadalmi háttér nélkül nagyon nehéz ezekkel megbirkózni. Egy apró szikra elég ahhoz, hogy hatalmas robbanás és tűz keletkezzen. Így történt ez akkor is, mikor a Deák téren két társaság összeszólalkozott. A végeredmény ismert: két halott, egy gyanúsított és óriási társadalmi megosztottság. Az ilyen és ehhez hasonló esetek nem precedens nélküliek, azonban az azokra adott válaszok mindig meghatározzák a probléma eszkalálódásának útját. Magyarország társadalma pedig nem adott megfelelő választ erre az esetre. A szolidaritás teljes hiánya mutatkozott meg, a szurkolótársaikat elveszítő fociultrák kihasználva a lehetőséget erődemonstrációt tartottak és cigánybűnözést emlegettek – annak ellenére, hogy az elkövető, mint kiderült: nem cigány volt – erre válaszul pedig hasonlóan fölöslegesen reagált az ellenpólus, ők náci felvonulást emlegették és az Antifa Mozgalom életrekeltét várták.

Amerikában is hasonló eset történt. Az ügy ismert: a fekete bőrű George Floyd nyakán addig térdelt egy fehér bőrű rendőr, míg előbbi bele nem halt. Óriási tiltakozás- és tüntetéshullám vette kezdetét, aminek a során még az amerikai elnököt, Donald Trumpot is el kellett menekíteni egy rövid időre. A később még inkább elfajult demonstrációk aztán fosztogatásba léptek át és sokan az 1992-es Rodney King-féle esettel vontak analógiát. Ott is, akárcsak nálunk, egy társadalmi csoportot tettek felelőssé, és világszerte felszólaltak az intézményes (különösen a rendőrség körében létező) rasszizmus ellen.

A két eset közti hasonlóságokat nehéz nem észrevenni, az azokra adott válaszreakciók helyességét azonban fontos és szükséges megkérdőjelezni. Ezek az ügyek azok, amik egyetemes és konszenzusos véleményt alkotnak mindenkiben: nem fér bele az, hogy egy európai főváros közepén két fiatalt halálra késeljenek, ahogy nem fér bele az sem, hogy egy amerikai rendőr perceken át halálra kínozza az igazoltatás alá vont személyt. Mindkét esetben a rasszizmus és a fehér-színes bőrszínű ellentét vált igazán élessé, ezt pedig mindenkinek el kell utasítani, függetlenül a bőrszíntől, nemtől és hovatartozástól.

Azonban azzal a ténnyel, hogy ezekre a rendkívül érzékeny társadalmi törésvonalakra módszeresen rátelepednek a különböző zászlók alatt gyülekező mozgalmak, csupán egy dolog válik biztossá: nem lesz egyetértés és nem lesz szolidaritás. Nem ítélhető el senki azért, amiért nem tudja megkülönböztetni a tüntetőket a fosztogatóktól, a megemlékezőket a cigánybűnözést skandálóktól.

A fölösleges erőszak elleni egységes kiállásnak van létjogosultsága, azonban, ha mindez erőszakba torkollik, és még nagyobb problémákat gerjeszt, akkor talán érdemes visszalépni egyet, és más módszert keresni a véleményünk kifejtésére, mivel csak ez vezethet a kívánt cél elérésére. Az emberekben évszázadok óta élő rasszizmust nem lehet megszüntetni azzal, ha a fehérek védelme érdekében minden cigányt felelőssé teszünk, ahogy nem fog működni az sem, ha minden fehérre elnyomóként tekintünk, hiszen ezzel a végén mi magunk is rasszistává válunk.

Pintér Patrik

Borítókép: MTI/EPA/Etienne Laurent