Elsőre szokatlanul hangozhat, amikor Törökországot és az egyenjogúságot egy lapon emlegetik. Különösen, ha valaki ismeri a török állam és az ott élő kisebbségek kapcsolatát. Van azonban egy társadalmi csoport, aminek tagjai elégedetten dőlhetnek hátra, ha ezt a szókapcsolatot meghallják.

De mit is tartalmaz a megállapodás?

Az Isztambuli Egyezmény az Európai Tanács által létrehozott nemzetközi szerződés, ami a nők elleni és családon belüli erőszak ellen kíván fellépni. Nevét onnan kapta, hogy 2011-ben Isztambulban tették lehetővé, hogy a szerződéshez más országok is csatlakozhassanak. Az egyezmény célja az erőszak megelőzése, az áldozatok megvédése és az elkövetők büntetettségének biztosítása. Összesen 46 ország és az Európai Unió írta alá a szerződést, elsőként pedig Törökország ratifikálta, amit további 33 ország követett.

Jelentősége több részre bontható. Egyrészt ez az egyik első olyan nemzetközi egyezmény, ami nemcsak a biológiai nemeket veszi figyelembe definíció szerint, hanem a társadalmi nemekről is szót ejt. Ezekhez sajátos viselkedésformákat társít, feltételezve azt, hogy ezek hozzájárulhatnak a nők elleni erőszakos cselekmények számának növekedéséhez. Másrészről pedig olyan, korábban nem meghatározott jogsértésekről is szót ejt, mint a nemi szervek csonkítása, a kényszerházasság, vagy a kényszerabortusz. Az aláíró államoknak kötelességük ezeket bűncselekményekként elismerniük saját jogszabályaikban, valamint az összes állami szervet és intézményt be kell vonniuk az erőszakos cselekményekkel szembeni fellépés érdekében.

Magyarország ugyan 2014-ben aláírta az egyezményt, de azóta sem rafitikálta. A különbséget az jelenti, hogy a rafitikáció során kötelezettséget kell vállalnia az államnak a rendelkezések betartására. 2015-ben parlamenti szavazást tartottak, ahol Szelényi Zsuzsanna független képviselő kezdeményezésére, az MSZP, a Jobbik és az LMP támogatta a javaslatot, míg a Fidesz-KDNP frakciójába tartozó képviselők ellene szavaztak, a végső arány így 31 igen mellett 114 nem. A javaslat elbukott.

A benyújtott javaslat így indokolja az elfogadás szükségességét:

„Magyarországon az európai országokhoz hasonlóan a felnőtt nők fele megtapasztalta a szexuális zaklatás valamilyen formáját; a 15 éven felüli nők pedig egyötöde, azaz közel 1 millió nő válik élete során a nők elleni fizikai és/vagy szexuális erőszak valamely formájának áldozatává. Magyarországon a családon belüli erőszak legalább hetente egy nő életét követeli.”

A kormány azonban úgy gondolja, hogy eredményesen lép fel az erőszak ellen. Ezt maga Varga Judit igazságügyi miniszter is több alkalommal kijelentette, hangsúlyozva, az Isztambuli Egyezmény önmagában nem elégséges eszköz a nők védelmére és a kormány hatékonyabb intézkedéseket hozott már ezügyben.

Indokok az elfogadás ellen

A folyamat ellen szól, hogy több hazai jogszabályt, így például a Btk.-t is módosítani kellene annak érdekében, hogy összhangban legyen az egyezmény által tartalmazott irányelvekkel, valamint az intézményrendszer is jelentős átalakításokra szorulna. A kormány többek között azzal indokolta döntését, hogy a tömeges bevándorlás ellenzése egy olyan döntés, amellyel a nőket is védik. Állításukat azzal támasztották alá, hogy azokban az országokban, ahol az illegális migráció révén befogadott menekültek nagy számban jelen vannak, ott a nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények aránya is megnőtt, így tehát a bevándorlás megakadályozásával a kormány a nőket is tudja védeni.

Akadály lehet ezen felül az elfogadásban, hogy a szerződés fogalommeghatározásában szerepel a „gender”, azaz a társadalmi nem fogalma. Míg az egyezmény részben ezeket a szerepeket teszi felelőssé a kiugróan magas nők ellen elkövetett erőszakért, addig a magyar kormány nem fogadja el magát a társadalmi nem ideológiát. Ezen felül a paktum szembe megy a kormány bevándorláspolitikában képviselt álláspontjával, mivel a bántalmazott menekült nőknek biztosítani kellene a nemi alapú menedékjogot.

(Magyarországon 2015-től 2019 végéig összesen 211 052 személy nyújtott be menedékjogi kérvényt, ebből 489 kapott menekültként és 2035 oltalmazottként elismerést.)

A szerződés hazai megítélése

Feminista csoportok hatalmas eredményként élték meg a kontraktus létrejöttét, aminek törvénybe iktatásáért továbbra is lobbiznak a szervezetek. Az egyezmény elfogadtatására irányuló törekvéseket azzal indokolják, hogy számos eset megelőzhető lett volna, ha az ország a leírtak szerint alakítja politikáját, és eljárásrendjét. Az elfogadással nőhetne a civil csoportok szerepe is, hiszen a megállapodás kötelezi az államot a nőkkel szembeni erőszak ellen tevékenykedő szervezeteket támogatására, illetve a hatékony együttműködés kidolgozására.

Viszont több oldalról komoly kritikák érték az egyezményt, mivel ellenzői úgy gondolják, radikális feminista alapokra építkezik, ami a nők többségét elnyomott áldozatként, a férfiakat pedig erőszakos bűnözőkét mutatja a nagyvilág felé. Férfiak csoportjait továbbá zavarja, hogy az egyezmény a férfiak elleni erőszakkal szemben csak ösztönzi a fellépést, míg a nők elleni erőszak esetében kötelezővé teszi azt, ezzel pedig kvázi állami nemi diszkriminációra szólítja fel az országokat.

Egyes véleményeknek már rögtön az elnevezéssel gondja akadt. Az álláspont szerint nem vet jó fényt a későbbi alkalmazásra a tény, hogy Törökországban írták alá, mivel az ország ismert a kisebbségi csoportok és a nők egyenjogúságának hiányáról, azonban mivel Isztambulban került először ratifikálásra, azt a téves látszatot keltheti, miszerint az az ország a standard ezen területeken és mindenkinek ezt a mintát lenne érdemes követni.

Tartalmilag megkérdőjelezhető, hogy nem kártékony-e az a világnézet, ami köré az egyezmény íródott, hiszen ezzel intézményesen diszkriminálhatják a férfiakat pusztán a nemük miatt, holott az erőszakos cselekmények hátterében számos más ok is húzódhat, amiknek megoldása szintén fontos feladat lenne, függetlenül attól, hogy azt nő vagy férfi követi el.

Végül pedig szemrehányást lehet tenni azért, mert számos esetben egy kidolgozott protokoll követését várja el a szerződés, holott minden eset egyedi felmérést és bánásmódot igényel, amit az érintettek személyisége határoz meg. Sok esetben a törvények szigorítása nem bír elrettentő erővel és noha statisztikailag kedvező adatokat lehet kapni az alkalmazás után, mégis az oktatás és kulturális fejlesztés jóval fontosabb és hangsúlyosabb szerepet kéne kapjon annak érdekében, hogy hatékonyan érje el a célját az egyezmény.

Egy konkrét eset

2019 decemberében Győrben egy férfi szabadlábra helyezése után megölte fiát és nevelt lányát, majd magával is végzett. A férfit eredetileg azért ítélték börtönbüntetésre, mert kalapáccsal támadt alvó feleségére, míg a gyermekek is a lakásban tartózkodtak. A jogerős ítélet ellenére láthatási jogát nem vesztette el. Habár ekkoriban sok más hasonló eset is nyilvánosságra került, ezen döntés miatt érte a kormányt igazán csak kritika, legfőképpen Varga Juditot, aki több ízben is nyilvánosan osztotta meg véleményét az egyezményről a közvéleménnyel. A legnagyobb visszhangot kapó kritika Péterfy-Novák Éva író nevéhez köthető, aki Facebook-bejegyzésében fejtette ki álláspontját az esettel kapcsolatban:

…”Szeretném, ha elmondanád nekem, nekünk, akiket ez érdekel (mert sokunkat érdekel), hogy hány nőnek és gyermeknek kell még meghalnia, hogy komolyan vedd a családon belüli erőszakot.”

Varga Judit később egy kisfilmmel reagálta le a történteket, és komoly intézkedéseket tett annak érdekében, hogy ehhez hasonló esetek ne történhessenek meg többet, például kezdeményezte a feltételes szabadságra bocsátás szigorítását, valamint megduplázták a minisztérium áldozatsegítő központjainak számát, később úgy fogalmazott:

 „Az Isztambuli Egyezménynek az ügyhöz semmi köze, a magyar jogrendszer a nők védelmében az Egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít. Nem ratifikáljuk a migrációt is támogató Egyezményt, amely azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek.”

Nincs kizárva, hogy egy összehangoltabb rendszerrel meg lehetett volna előzni ezt a tragédiát, mivel a szerződés nem csak az elszámoltatásról és a szankciókról ír, hanem a megelőzésre is rendkívül nagy hangsúlyt fektet. Már egészen korai szakaszban, az oktatásban szeretne változásokat elérni, ami például a sztereotípiamentes nemi szerepeket, a kölcsönös tiszteletet és az erőszakmentes konfliktusmegoldást tanítja meg a fiatalabb generációnak.

Ezen felül nagyobb hangsúlyt fektet a szakemberképzésre is, amely elengedhetetlen része az elszámoltathatóságnak és rehabilitációnak. Komoly problémát jelenthet például a szakszerűtlen kihallgatás is, ami miatt rengetegen döntenek úgy, nem mondják el egymás után több alkalommal, hogy mi történt, még akkor sem, ha ennek következtében az elkövető büntetlenül távozhat. Arról nem is szólva, hogy sokszor érezheti magát az áldozat hibáztatva, amiatt, ami történt vele. Ez szintén csak azt segíti elő, hogy az illető ne jelentse a történteket. Ezért is nagyon fontos az egyezményben megfogalmazott alábbi mondat:

 „a kultúrát, a szokásokat, a vallást, a hagyományt vagy az úgynevezett becsületet senki ne tekinthesse a jelen Egyezmény hatálya alá tartozó erőszakos cselekmények igazolásának.”

Összességében tehát elmondható, hogy az egyezmény ratifikálása és joganyagba való átültetése mellett bőven szólnak pro és kontra érvek is. Ezek mérlegelése és megvitatása egy fontos közéleti téma, nem véletlenül bukkan fel évről évre. Az egyezmény célja is ez: induljon el egy társadalmi, majd egy kormányzati párbeszéd is a felsorolt problémákról. Az erőszakos bűncselekmények elleni fellépés pedig kulcsfontosságú szempont kell, hogy legyen mindenki számára, történjen ez akár nők, akár férfiak ellen.

Bódis Zsófia és Pintér Patrik