2014 júliusában valami olyan történt Tusnádfürdőn, ami aztán az egész országra kihatott, és ismét az európai közvélemény centrumába emelte kis hazánkat. De mit is takarnak azok a szavak, melyeket Orbán Viktor miniszterelnök mondott elhíresült beszédében? Szó lesz Magyarországról, de kitekintünk a nagyvilágba is, és megvizsgáljuk, hogy mit tudunk világszinten az illiberalizmusról. Kerüljön képbe velünk!

Tíz éve zajlik a vita, hogyan értékeljék a gazdasági és társadalmi modellünket, amelyet Magyarországon felépítettünk. Nevezik ezt illiberálisnak, posztliberálisnak, kereszténydemokratának, demokratúrának, autoriter és hibrid rendszernek, és csak a jó ég tudja, még mi mindennek nem.

(Orbán Viktor 2020-as évértékelő beszéde)

A tusnádfürdői beszéd szavait óriási felháborodás követte, mind a sajtó, mind a különböző országok politikusai sorra kérdőjelezték meg a beszéd várható következményeit. Kritikájuk érthető, hiszen első hallásra mindenkiben felmerül a kérdés, hogyan lehet egy demokrácia illiberális. Erre próbálunk most választ adni.

Az illiberalizmus létrejötte

Az illiberális demokrácia, mint fogalom először a politikai elméletek asztalánál egy Fareed Zakaria nevű indiai származású politológus révén került terítékre. Ő 1997-ben a Foreign Affairs című lapba írt cikkében használta a kifejezést. Saját megfogalmazása szerint a rendszer alapját az adja, hogy ugyan szabad választásokat tartanak, melyek legitimálják az ország vezetését, mégis a polgári szabadságjogok korlátozása miatt a nép hatalma korlátozva van. Ez két okból lehetséges: a kormány figyelmen kívül hagyja az alkotmányban rögzített jogokat, vagy pedig ezek a jogok nem is szerepelnek az alkotmányban, így nincs is mit figyelmen kívül hagyni.

A választások adta erős legitimációt a kormányok rendszerint ki is használják, és úgy érzik, bármit megtehetnek. Így alakul ki az a kényes helyzet, melyben ugyan demokratikus választásokat tartanak, mégis a vezető hatalom óriási versenyelőnyének köszönhetően biztosan tudja, hogy pozíciójából nagyon nehezen lehet csak kimozdítani. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a hivatalos szervek mellett az állami televízió és rádióadók is a hatalom pártján állnak. Ezeket az intézményeket az államtól függetlenül, autonóm módon a semmiből megteremteni rendkívül költséges, ellenzéki oldalról kvázi lehetetlen.

Egy nagyon mély törésvonal is található a politika színpadán. Az illiberális rendszerek magukat nem a demokrácia ellenségének tekintik. Ők egyfajta megmentő szerepet kívánnak felvenni, és a liberális eszmékkel szemben lépnek fel. Az ő nézőpontjukból a demokrácia nem lehet liberális, hiszen a kisebbségi és egyéni szabadságjogok miatt nem érvényesíthető a tömeg akarata. Így hát, ha az ő fejükkel gondolkodunk, azt kell mondanunk: valójában az illiberalizmus és a demokrácia egymás mellett nem hogy megfér, de szükséges párosítás, hiszen csak egy ilyen karakterisztikájú rendszer tudja biztosítani a nép valódi hatalmát.

Ezzel szemben az liberális választ valahogy így hangzik: A liberalizmus és a demokrácia már annyira egybeforrt az évek során, hogy egymás elválaszthatatlan részeit képezik. Az idő azt bizonyította, hogy ez a tökéletes rendszer, amit mindenhol használni kellene, így aki illiberális gondolatok mentén közelíti meg a világot, az nem lehet demokrata.

A már említett Fareed Zakaria szerint azonban az életviszonyok és az egyéni szabadságjogok szempontjából sokkal előnyösebb egy önkorlátozó, félig demokrata, félig autoriter államhatalom, mint egy korlátozásokat nem ismerő, önkényes autokrata vezető. Hiszen míg az egyikben adott a lehetőség, hogy nagy áldozatok és erőfeszítések árán, de megváltoztatható legyen a rendszer alapja, addig a másikban a lehetőség sem áll az állampolgárok rendelkezésére.

Szingapúri kiindulópont

A teljes képhez azonban érdemes megvizsgálni a rendszer gyakorlati hatékonyságát is. Első hallásra ki gondolta volna, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében a világ élvonalába tartozó Szingapúr az egyik úttörője volt az illiberális rendszerek elterjedésének? A kis városállam vezető pártja, a People’s Action Party (Népi Akció Párt) több cikluson keresztül gyakorlatilag egyedül ült a Parlamentben, nem volt ellenzéke. Azóta többségük megcsappant, mára csupán a helyi törvényhozás tagjainak 93 százalékát adja a párt. A gyülekezési és egyesülési törvények, a szabadságjogok csorbítása és a szoros kormányzati hatalom mégis legitimált a nép által. Ennek oka egyfajta hallgatólagos megállapodás, ami a fennálló rendszer és az állam lakosai által köttetett. Amíg az ország gazdasága ilyen prosperáló, addig az állampolgárok szemet tudnak hunyni a jogsértések felett. Arról nem is beszélve, hogy a politikai stabilitás csökkenti a befektetők által észlelhető kockázatokat, az erős bürokratikus hatalom pedig megkönnyíti az üzletkötést.

Érdekes példa Hongkong esete is, a szintén előkelő gazdasági mutatókkal rendelkező városállam politikai rendszerére liberális önkényuralomként szoktak hivatkozni. Az ottani lakosok a korábbi gyarmattartó Egyesült Királyság által elfogadott szabadságjogok szerint élhetik életüket, azonban a föléjük tornyosuló kínai kormány korlátozza a szabad választásokat, és ellenőrzi, hogy kik indulhatnak a választásokon. Ez a konfliktus vezetett a tavalyi évben kezdődő óriási tüntetéshullámhoz. Ennek kiindulópontja egy törvényjavaslat volt, ami alapján azok a személyek, akiket Kínában vagy Tajvanon köröztek, Hongkongban is letartóztathatóvá váltak volna. A tüntetések eszkalálódása után a kormány nem visszakozott, a tüntetők pedig komoly követelésekkel álltak elő: engedjék szabadon társaikat, váltsák le a főminisztert, a továbbiakban közvetlenül választódjék a parlament. Ebből következik, hogy egy olyan rendszert kívántak volna létrehozni, melyben a liberális szabadságjogok önkényuralom nélkül is meg tudnak valósulni.

A magyar illiberális demokrácia: EU vagy Putyin?

A cikk elején említett tusnádfürdői beszédtől datálódik a magyar illiberalizmus története. Orbán Viktor maga is említette, Szingapúr fejlődése példaértékű lehet mindenki számára. De a kérdésre, miszerint megvalósítható-e a városállam fejlődéséhez hasonló modell egy közép-európai országban, nem létezik egyértelmű válasz. Ha az eltérő politikai kultúrát, intézményrendszert és az állampolgárok összetételét vizsgáljuk, akkor komoly eltérések vannak a két állam között. Viszont a gazdaságpolitikai intézkedések és a jogrendszer átalakítása olyan tényező, ami bármelyik állam rendelkezésére állhat, ha követni szeretnék a „kistigris” példáját. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy az Európai Uniós tagságunkból következőleg jelentősen korlátozva van a mozgástere a mindenkori kormánynak. Egyrészt a vállalt politikai és erkölcsi határokat nem lehet átlépni, másrészt a közös szabályrendszer miatt nem is olyan könnyű a törvényi akadályokat kikerülni anélkül, hogy az kötelezettségszegési eljárást ne vonjon maga után. Mindezen problémák ismeretében azonban kijelenthető: a szingapúri példát követni kívánó kormányok nincsenek könnyű helyzetben, habár céljuk egyértelmű, a legtöbb helyen a megvalósítás még csak kezdeti fázisban van. Elgondolkodtató lehet azonban, hogy a fogalom kitalálója, a többször említett Fareed Zakaria szerint a magyar rendszer nem illiberális demokrácia, sokkal inkább putyinizmus.

Pintér Patrik