Az előválasztásnak csaknem száz éves hagyománya van az Amerikai Egyesült Államokban. A két párt – a demokraták és a republikánusok – vezetése nem önkényesen dönt arról, melyik államban melyik politikusuk indulhat a választáson, sőt az elnökjelölt személyébe is van beleszólása a regisztrált szavazóknak. 

A képviselőjelöltek és a szenátorok előválasztásának két típusa van: a „primary”, a klasszikus értelemben vett előválasztás, amit az adott állam szervez, illetve a „caucus”, amely a pártválasztmányi gyűlésnek felel meg, így a párt bonyolítja le. A szervező kiléte azért is fontos, mert a költségek is őt terhelik. Az egyes pártok jelöltaspiránsaira az adott párt regisztrált szavazói voksolhatnak.

Ahogy a rendes választásokon, úgy az előválasztásokon – eltérően a képviselő- és szentároválasztástól – sem közvetlenül szavaznak az állampolgárok az elnökjelöltekre. Az előválasztásokon a regisztrált szavazók delegáltakra voksolnak, akik bejutnak a párt nemzetgyűlésébe (National Convention), amely végül megszavazza, ki lesz a párt elnökjelöltje. Államonként különböző számú delegált kerül a nemzetgyűlésbe– az arányok azonosak az elektorokéval, a számuk nem. A rendszer sajátja, hogy az egyszerű delegáltak – belőlük van jóval több – csak arra szavazhatnak, akit támogatva bekerültek, de mellettük vannak úgynevezett szuperdelegáltak, akik automatikusan a párt nemzetgyűlésének tagjai – ők bárkire voksolhatnak.  

Az egyik érv az előválasztások mellett, hogy az Egyesült Államokban léteznek hagyományosan demokrata (pl.: New York, Washington, Oregon) és hagyományosan republikánus (pl.: Texas, Utah, Wyoming) államok, amelyekben a domináns párt jelöltjének sokkal nehezebb az előválasztáson győznie, mint később a rendes választáson, másképp: ezekben az államokban nagyobb a verseny a párton belül, mint a pártok között. Érdemes megjegyezni, hogy mind a demokratákon, mind a republikánusokon belül több irányzat létezik. Emiatt sokszor nincs egyetértés bizonyos kérdésekben párttagok között – annak köszönhetően, hogy előre „megmérik” a pártok, vagyis eldöntik a választók, hogy melyik politikus induljon a riválissal szemben, egységesen tudnak a legnépszerűbb jelölt mögé állni. 

Az előválasztások során a voksoló államok sorrendje állandó: Iowában kezdenek, onnan New Hampshire-be mennek, majd Nevadában folytatják. Az első néhány állam különös jelentőséggel bír, hiszen az eredmény megadja az előválasztások alaphangját, illetve hatással lehet a további államok szavazatarányaira is. A 2020-as demokrata előválasztások során fordult elő először, hogy ugyanaz a jelölt – Bernie Sanders –, kapja a legtöbb szavazatot mindhárom államban.

Előválasztás Európában és Magyarországon

Az előválasztás kultúrája Európába is elkezdett begyűrűzni: Hollandiában, Franciaországban és Olaszországban a választások része lett a jelöltek párton vagy pártszövetségen belüli versenyeztetése. Franciaországban például az elnökválasztás megelőzően a pártok – mind a jobb-, mind a baloldalon – előválasztás útján döntik el, melyik politikusukat jelölik államfőnek. 2016-ban számottevő érdeklődés és részvétel mellett zajlott a kétfordulós “selejtező”: a jobboldalon közel 4 millió, míg a baloldalon 600 ezer szavazót vonzott az urnákhoz. 

Magyarországon 2010 óta lényegében minden választás előtt felmerült az előválasztás valamilyen formája az ellenzéki oldalon. Ennek két fő oka lehet: a pártrendszer és a választási rendszer. A Fidesz-KDNP egyértelmű fölénye, közel 50 százalékos támogatottága, mellett az ellenzék polarizált, így jelen helyzetben egyedül egyik párt sem lenne képes leváltani a kormánypártokat. Az ellenzéki összefogás legnagyobb vitája 2018-ban a körül zajlott, hogy melyik párt hány, illetve melyik körzetet kapja, amelyekben jelöltet állíthat, a többi párt pedig támogatja. Erre megoldást nyújthatott volna, ha helyi szinten előválasztásokat tartanak, azonban itthon országgyűlési választáson még nem láttunk példát előválasztásra, ezért nem állíthatunk semmit biztosan a kimeneteléről. A választási rendszer a legerősebb pártnak kedvez, köszönhetően a vegyes rendszerbe épített győzteskompenzációnak, így az ellenzék akkor tud versenybe szállni, ha az egyéni választókerületekben csak egy jelöltet állít a kormánypártok jelöltjével szemben.

A lebonyolítás jelentős nehézségeket okoz, hiszen egyelőre nem áll a pártok rendelkezésére kellő infrastruktúra sem az előválasztások politikai kultúrájának hiánya mellett. A Republikon Intézet 2015-ben javaslatot tett közzé az előválasztások lebonyolításával kapcsolatban a 2018-as országgyűlési választásra vonatkozóan, de nem alkalmazták az ellenzéki erők. 

Országgyűlési választáson ugyan még nem, önkormányzati voksoláson azonban két előválasztást is láthattunk Magyarországon. A 2019-es önkormányzati választást megelőzően többen is bejelentkeztek Tarlós István, volt budapesti főpolgármester kihívójaként, abban viszont egyetértés volt, hogy akkor van a legnagyobb esély a váltásra, ha csak egy ellenzéki főpolgármester-jelölt indul a Fidesz politikusával szemben. Az előválasztás első körben Karácsony Gergely és Horváth Csaba indult, amelyet előbbi fölényes, csaknem 80 százalékos eredménnyel nyert meg. A második fordulóban bekapcsolódott a Demokratikus Koalíció jelöltje, Kálmán Olga és a momentumos Kerpel-Fronius Gábor. Több nyilvános vita – egy tv-vita is – zajlott a kampányban, és ismét a Párbeszéd politikusa, Karácsony Gergely jött ki győztesen, így őt támogatta még az MSZP, a DK és a Momentum a főpolgármester-választáson, amelyet meg is nyert. 

A másik magyarországi előválasztás Ferencvárosban zajlott, ám sokkal kisebb médiavisszhangot kapott. A Kétfarkú Kutya Párt, az LMP és a Párbeszéd támogatottja, Baranyi Krisztina a momentumos Jancsó Andreát múlta felül. Baranyi októbert 13-án fölényes győzelmet aratott a rendes választáson is a fideszes Bácskai Jánossal szemben. Az előválasztás kérdése Győrben is felmerült az ellenzéki pártok körében, azonban a terv idő előtt elhalt. 

Bruckner Máté