PolAlap - A politikai alapozó

Angolos távozás – a Brexit története

2020. február 13. - Polalap

Az utóbbi évtizedekben zajló folyamatos bővülés után hatalmas pofon érte az európai közösséget: az Egyesült Királyság kilépett az unióból. Egyelőre beláthatatlan, ismeretlen következményekkel járhat, mind számukra, mind az uniós tagországok számára. Cikksorozatunk nyitó részében az előzményeket járjuk körbe, hogy tisztább képet kapjunk az eseményekről, a későbbiekben pedig az átmeneti időszak kérdéseit elemezzük majd.

brexitkep.png

Az Egyesült Királyság nem 2016-ban szavazott először az Európai Unióból való kilépésről. Már 1975-ben is felmerült a kérdés, a Munkáspárt vezette kisebbségi kormány kiírta az állam történetének első népszavazását – éppen a távozásról. Akkor a britek többsége támogatta a közösségi tagságot, ami nem különösebben meglepő, hiszen a csatlakozási szerződést 1973-ban írták alá. Többek között ez az esemény is sokat elárul arról, hogy az Egyesült Királyság helyzete sosem volt egyszerű az EU-ban. Később, az 1980-as években is többször felmerült a kilépés gondolata, viszont népszavazásig nem jutott el a történet.

A hangos kisebbségből többség lett

Margaret Thatcher leköszönése óta folyamatosan jelen volt a konzervatívok között, hol kisebb, hol nagyobb támogatottsággal, a Brexit ötlete. A 2010-es években olyannyira megerősödött a párt euroszkeptikus szárnya, hogy David Cameron miniszterelnök a kampányában megígérte, ha nyer, népszavazást ír ki, még, ha ő maga maradáspárti is. A toryk (a konzervatívok Egyesült Királyságban ismert neve) közül a legfontosabb Brexit-párti politikus Boris Johnson –akkor még –, London polgármestere és Michael Gove igazságügyi miniszter volt, ők képezték a kilépést támogató oldalt a kormánypárton belül. 

Ugyanakkor más politikusok is alakították és segítették a Brexitről folyó, egyre erősödő diskurzust. Közülök a legjelentősebb a modernkor leghangosabb EU-ellenes szószólója Nigel Farage volt, aki saját pártjával – amely akkor a UKIP volt –, felfelé ívelő pályát járt be 2013 és 2015 között. Megkerülhetetlen szereplője volt annak a kampánynak, ami hosszú időre rányomta a bélyegét az Egyesült Királyság mindennapjaira. A Brexit-kampány sajátja volt, hogy számos, addig nem ismert manipulatív módszert (lásd: Cambridge Analytica-ügy) is bevetettek, amiből nem egyszer botrány lett. Látszólag a balhék is a távozni vágyók malmára hajtották a vizet. 

Cameron azt várta a népszavazástól, hogy az EU-pártiak lesznek többen, és lekerül a politikai napirendről a közösség elhagyásának témája, illetve hogy a radikálisan kilépéspárti, feltörekvő UKIP alól kihúzhatja a talajt. A miniszterelnök az unióval hosszas tárgyalásokat folytatott a népszavazás előtt, és további kedvezményeket harcolt ki a szigetországnak, azonban ez nem volt elég a briteknek.

A közvélemény-kutatók hónapokon keresztül nagyon szoros eredményt mértek – az utolsó napokban szűk maradáspárti győzelmet.. Ezzel szemben június 23-án meglepetésre a kilépéspártiak győztek. Az eredmény, a kutatásokat igazolva, rendkívül szoros volt: 52 százalék akart Brexitet, míg a szavazók 48 százaléka maradt volna az Európai Unióban. Anglia és Wales többsége a távozásra voksolt, Észak-Írország és Skócia nagyja pedig maradáspárti volt, ami komoly ellentéteket szült az Egyesült Királyságon belül.

vote_leave.jpg

A kilépést legitimáló népszavazás lezajlott, a neheze viszont csak ekkor következett: tisztázni kell a Brexit körülményeit az Európai Unióval. Kezdetét vette a fejezet, amiben a történelem egy része a szemünk előtt íródott újra. Elindult egy folyamat, ami tematizálta az elmúlt évek európai közéletét, és emberek millióinak életét változtatta meg. 

De mi történt a referendum után, miért volt olyan nehéz elhagyni a közösséget?

David Cameron konzervatív miniszterelnök a maradás mellett kampányolt, számára tehát kudarc volt a szavazás kimenetele, ezért lemondott tisztségéről. Theresa May vette át a helyét a miniszterelnöki és a konzervatívok pártvezetői székében egyaránt, akinek feladata egyszerűnek ígérkezett, mégis rendkívül bonyolult lett: ki kellett léptetnie az Egyesült Királyságot az Európai Unióból. Egészen eddig még egyik ország sem tett ilyen kísérletet, így ismeretlen volt a procedúra menete – a 2011-ben aláírt új EU-s alapokmányig, a lisszaboni szerződésig még csak nem is volt jogilag szabályozva, hogyan lehet elhagyni az uniót. Hosszas bürokratikus huzavona vette kezdetét, miközben a háttérben egész stábok álltak készen arra, hogy bármilyen szcenárió is következzék, mindenki megfelelően tudjon rá reagálni. Ezek ellenére miért kellett 4 évnek eltelnie a kilépésig?  

Theresa May biztonságos játékot akart játszani, amiben a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Azt szerette volna elérni, hogy a szavazói elégedettek legyenek, amiért kiléptek az unióból, de az EU-nak is megfeleljenek a feltételek, és továbbra is kereskedelmi partnerek maradjanak. Ez nem bizonyult könnyű feladatnak, az egyre nagyobb nyomás – mind a média részéről, mind kollégái irányából –, pedig nem segített a helyzetén. Ahogy folyamatosan fogyott körülötte a levegő, egyre kétségbeesettebben próbálta kiharcolni a megállapodás elfogadását. Az EU oldaláról ez sikerült neki, azonban a brit parlament a döntő pillanatokban rendre ellene szavazott, mivel a Konzervatív Pártnak nem volt meg a szükséges többsége, illetve a párton belül is akadtak, akik nemet mondtak a miniszterelnök javaslataira. Tehetetlensége és hitelvesztése miatt május 24-én kiállt a Downing Street 10. elé, és lemondott a miniszterelnöki posztról.

May után feltétlenül erős, határozott vezetőt szeretett volna a Konzervatív Párt, aki vissza tudja állítani a korábbi támogatottságukat, illetve megtöri a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt egyre növekvő népszerűségét. A konzervatívok belső választásán a volt londoni polgármester, Boris Johnson győzött, így ő lett az Egyesült Királyság miniszterelnöke. Egyetlen célja, egyetlen programpontja volt, amit viszont minden áron teljesíteni szeretett volna: “Get Brexit done!”, azaz végrehajtani a kilépést. A politikus azt ígérte, hogy október 31-ei, az Európai Unióval közösen kitűzött Brexit-napon elhagyja a közösséget az Egyesült Királyság. Ez azonban azzal is járt, hogy készen állt mindent feláldozni a kilépés oltárán, nem törődve annak körülményeivel, következményeivel vagy hatásaival. Sokszor felelőtlennek tűnő tetteivel több ízben kiváltotta az európai és brit közvélemény felháborodását is, egy alkalommal például egy általa fogadott delegációnak azt mondta: „Uraim, az Önök országainak többségét megszálltuk, legyőztük, illetve elfoglaltuk, most azonban barátok vagyunk.”

Boris Johnson nem sokáig tétlenkedett: egy hónappal a kinevezése után már fel is akarta függeszteni a parlament működését, mivel azon nem mentek át az ő Brexit-javaslatai sem – a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette Johnson ezen lépését. A miniszterelnök feltétlenül érvényesíteni akarta a 2016-os népszavazás eredményét, ezzel kizárta volna, hogy az Egyesült Királyság megegyezzen az EU-val a távozás és a jövő részleteiről, vállalta volna, hogy a szigetország kihulljon a szövetségből. Az ellenzék vezetője, Jeremy Corbyn a legfőbb feladatnak, az említett forgatókönyv megakadályozását nevezte meg. A Munkáspárt viszont nem foglalt egyértelműen állást sem a maradás, sem a kilépés mellett.

Amikor már biztossá vált, hogy a korábban tervezett október végi kilépés meghiúsul, Johnson megállapodott az Európai Unióval a kilépés feltételeiről, illetve annak új dátumáról, 2020. január 31-ről. Még 2019 októberben előrehozott választásokról döntött a parlament, amellyel mind a kormány, mind az ellenzék elégedett volt, hiszen Johnson legitimációt szeretett volna szerezni hatalmának, mivel őt az emberek nem választották meg, illetve biztosítani a Brexit végrehajtását. A Munkáspárt pedig azt érezte, itt a kormányváltás pillanata.

A 2019. december 12-ei parlamenti választáson Boris Johnson és a Konzervatív párt meggyőző sikert aratott, a 650 mandátumból 365-öt szereztek, ezzel olyan többségük lett a parlamentben, amellyel simán átviszik a Brexitet. Jeremy Corbyn óriásit bukott, a választásokon a Labour leszerepelt, ő pedig elvesztette addigi fajsúlyos szerepét a brit belpolitikában. Brexitről folytatott határozatlan kommunikáció azt okozta, hogy a Munkáspárt az elmúlt 30 év legrosszabb eredményét érte el a választáson. 

A választások után Johnson miniszterelnök rövid úton megegyezett a az Európai Unióval a kilépésről, amelyet január 29-én elfogadott a közösség, majd a brit parlament is. Több akadály nem gördült az Egyesült Királyság távozása elé, ami 2020. január 31-én éjfélkor realizálódott. 

brexit_unnep.jpg

Február elseje óta az Európai Unió 27 tagú. Vagy mégsem? Az Egyesült Királyság és a közösség abban állapodott meg, hogy 2020. december 31-ig tolják ki az átmeneti időszakot, amely során a gazdasági és egyéb gyakorlati kérdéseket tisztáznak. A periódus egyszer hosszabbítható, az egyeztetések bizonyára sok nehézséggel járnak majd. A befejeztéig minden EU-s szabály továbbra is vonatkozik a britekre, viszont az európai intézményekben, így a Európai Parlamentben sem lehet képviseletük, ezáltal szavazójoguk sincs. 

Cikkünket a Brexit várható politikai és gazdasági következményeivel folytatjuk.

Bruckner Máté és Pintér Patrik

A bejegyzés trackback címe:

https://polalap.blog.hu/api/trackback/id/tr3915471040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.